Az emberi kommunikáció során számos jelzést használunk, amely az ismeretek megosztását szolgálja. A mutatásnak nevezett gesztusokkal a jeladó fél viselkedésével irányítja a jel vevőjének figyelmét egy mindkettőjük számára fontos külső tárgyra vagy irányra. Mutatni sokféleképpen tudunk: leggyakrabban kinyújtott karral és mutatóujjal, de igen sokszor csak fejfordítással vagy nézéssel.

Az összehasonlító pszichológiai és etológiai (a biológia állatok viselkedésével foglalkozó ága) kutatásokban sokat vizsgálták, vajon az embereknél már babakorban megjelenő mutatáskövető képesség jellemző-e az állatokra is. Az eddigi eredmények szerint a kézzel-karral való mutatás alapján számos állatfaj képes kiválasztani a jutalmat rejtő helyet, viszont a fejfordítás, illetve a pillantás helyes követése még a főemlősöknek is nehézséget okozhat. Eddig gyakorlatilag csak a kutyákról bizonyosodott be, hogy utóbbi jelzések láttán is helyesen döntenek.

Figyelmet kap az ember–macska kapcsolat

A macska kognitív (értelmi) etológiai tanulmányozása eddig sokkal kisebb intenzitással folyt, mint a kutyáké, talán azért is, mert a társállatként tartott macskákat jóval nehezebb együttműködésre bírni az emberi kapcsolatokkal járó kísérleti helyzetekben.

Ez a tendencia azonban változik, hiszen az ember–macska kapcsolat megismerése érdekessé vált a háziasítási folyamatok feltárása szempontjából. Egyrészt, mivel a macska igen sikeresen tölti be a társállatfunkciót, arra következtethetünk, hogy számos szociokognitív képességben hasonló teljesítményt nyújthat, mint a kutya. Másfelől, mivel a macska magányos életmódú őstől származik, kérdéses, vajon milyen mértékben tehetett szert a háziasítás során az emberrel való társas együttélést megkönnyítő képességekre.

Jól teljesítettek a macskák a teszten

Az Etológia Tanszéken Pongrácz Péter vezetésével Szapu Julianna MSc-hallgató és Faragó Tamás posztdoktori kutató arra a kérdésre keresték a választ, vajon a kedvencként tartott macskák követik-e egy számukra ismeretlen személy fejfordítással küldött jelzéseit egy választós tesztben. Azt is vizsgálták, hogy a feladat megoldását segíti-e az esetükben az, ha az ember szóban figyelemfelhívó jelzéseket hallat a nézéssel történő mutatás előtt: vagyis a nevén szólítja a macskát, és kéri, hogy az figyeljen rá.

A teszteket a macskatartók otthonában végezték: összesen 41 egyed esetében sikerült egy egyszerű feladatot elvégezni. Két edény egyikébe jutalmat rejtett el a kísérletvezető, majd a földön maga elé helyezett edények közül arra nézett rá, amelyikben a jutalom volt. Ekkor a vele szemben ülő gazda elengedte a macskát, és az választhatott az edények közül. A próbák felében a jelzést figyelemfelhívó megszólítás, a másik felében pedig semleges csettegés előzte meg. Azt is vizsgálták a kutatók, a folyamatos bámulás vagy a fej oda-, majd visszafordításával történő tekintés hatékonyabb-e.

A macskák 70 százalékos eredményességgel találták meg a jutalmat, ez pedig magasan a véletlen szint fölötti kiváló teljesítmény, hasonló a kutyáknál mértekhez. Az állatok ugyanolyan jól teljesítettek a hosszas és a rövid ideig történő nézések, illetve a verbális és nem verbális figyelemfelhívás esetén. A néven szólítás hatását úgy lehetett kimutatni, hogy ezekben az esetekben gyorsabban lehetett szemkontaktust létesíteni az állattal.

Ezek az eredmények a háziasítás és az azt követő tanulási folyamatok következményeinek megismerése szempontjából is érdekesek.

A tanulmány teljes terjedelmében ezen a linken érhető el.